Timetable.

Olyannyira be vagyok zsongva a ténytől, hogy pontosan egy hét múlva újból suliba kell mennem, hogy gyártottam is egy órarendet ma reggel.

Íme:

Light is good from whatever lamp it shines.

Fény kalligráfia. Fényírás. Light writing. Light graffiti. A több néven is megnevezett technológiával már maga Picasso is foglalkozott a XX. században, ám igazából csak most kezdett divatba jönni.

Nyilvánvaló, hogy első ízben a rabjává váltam. Fénnyel írni, rajzolni! Csodálatos. Mint minden, ami fénylik. Például a fémek.

Tehát el is határoztam, hogy kitanulom a fényírás minden csinját-bínját. Ehhez persze szükséges, hogy először a fényképezés terén szerezzek némi tárgyi tudást, és gyakorlatot. Ami nem lesz könnyű, hiszen jelen pillanatban nem áll rendelkezésemre egyetlen igazán igényes fényképezőgép sem. Viszont Zsombival eldöntöttük, hogy karácsonykor megajándékozzuk magunkat egy igazán professzionális géppel, így addig marad időm a  dolog elméleti részével foglalkozni.

Mindenek előtt szeretnék kitanulmányozni egy könyvet a fotózás fortélyairól, ami még a digitális korszak előtt íródott. Igaz ugyan, hogy a könyvnek valószínűleg több mint fele elavult információkat fog tartalmazni, de szinte biztos vagyok benne, hogy találok örökérvényű adatokat is. Ez után meg persze jöhetnek a modern művek.

A világháló meglehetősen csekély infóval kecsegtet magáról a fényírásról. Azt meg kötve hiszem, hogy kizárólag erről a témáról írtak volna már könyvet. Így hát majd különböző fórumokon keresgélek, hátha kapcsolatba is tudok lépni valakivel, aki már kísérletezett hasonlóval, netán már gyakorlott light writer is.

A kölni Lichtfactor művészeti egyesület profi módon űzi a fénnyel való játékot.

Behance Networkos portfóliójukon elmesélik, hogyan csinálják:

Az alapok:
A legjobb eredmény eléréséhez szükséged van egy állványra. Az expozíciós idő legyen 10-30sec vagy hosszabb, ha szükséges. Állj meg a kamerával szemben, és rajzolj. Hogy elkerüld a kiégést, használj ISO 100at és minél szűkebb blendét. Ha még így is kiég a kép, használj nd-filtert. Mindig jó dolog belevonni a környezetet is a fényalkotásba.

Elemlámpákat, biciklilámpákat és villogó LEDeket használunk többnyire. mivel mindegyik elemmel működik, így elég mobilak tudunk lenni. Szép dolgokat lehet alkotni fáklya és tüzijáték használatával is.

Három különböző fényt használunk:
Xenon: meleg, arany színű fény
LED: vékony, precíz vonal
Hideg katód: vastag vonal

A legjobb eredményt kísérletezéssel éred el, használj filtereket és mindent, ami fényt formál vagy visszaveri azt.

Klikk the third.

A ma bemutatott emberek csoportját, azt hiszem találóan, nevezhetnénk “gáskának” is. Ha majd egyszer egy székely- magyar szótárral örvendeztetem meg a világot, mindenképpen helyet fog kapni ez a kifejezés is, ami a román “gaşcă” kifejezésből jön. Ez annyit tesz, mint “klikk”. És igen, ők egyszerűen A Gáska.

3. A FENEGYEREKEK

Ami azt illeti, rövidke és törékeny lábakon álló életem során sosem értettem meg igazán őket. Talán azért, mert soha még csak esélyem sem volt, hogy egy kicsit is közelférkőzzem hozzájuk.A Megfigyelő pedig sajnos néha hiába figyel, nem lát a dolgok mögé.

Kik lennének A Gáska tagjai? Szépfiúk, akikről kislányok álmodoznak? Akik egytől-egyik húszéves “érett” nőkkel veszítik el a szüzességüket 15 évesen? Akik lelkei kicsiny városunknak, és egy átlagos estén a legigényesebb bárokban fellelhetőek?  Kétségtelenül a felsoroltak közül mindenik jellemző rájuk, viszont a helyzetet az teszi elkeserítővé a magamfajták számára, hogy tudjuk: még ennél sokkal többek!

Egy kis közvéleménykutatást végeztem a világhálón, hogy biztos legyek benne: megfigyelőként mégsem vallottam akkora kudarcot. Ahogy számítottam rá, hivatalos adatok jószerével tanúskodnak arról: alanyaink agykapacitásuknak jórészét kihasználták…annak idején. Matek-, fizika-, és angolversenyek eredményei világosan mutatják, hogy a fenegyerekek zömében eszes kölykök. Itt felmerülhet a kérdés, jogosan: hogyan lehet az, hogy van, akinek mindenből kijutott? Nemcsak befolyásosak, jóképűek , erős kisugárzásúak, de még intelligensek is? Na nem. Nem.

Lehet, hogy ők is épp olyan nyomorultak, mint bármelyikünk, csak egy kicsit másként?

Az éjszakai élet beszippantja őket, jó esetben kilencediktől már magasról pottyantanak a tanulmányaikra. Hobbit keresnek, és találnak maguknak, többnyire sportokat. Ambícióziusabbak kreatív elfoglaltságot, mint mondjuk a fotózás, rajzolás, netán hangszertanulás. Esetleg egy-két “beléjük égett”  tantárgy címszó alatt lévő mániájukat is megtartják, amikre még a fogékony korszakukban tettek szert. Ilyenek például a nyelvek: ha egyszer már a fejedben nyüzsögnek a kifejezések, különböző szófordulatok, képtelen vagy kiverni őket onnan.

Fenegyerek lévén mindent kipróbálnak. Alkoholizálnak, és füveznek. A kíváncsiságból szenvedély születik, így válnak függőkké, ugyanakkor kiszámíthatatlanná. Nem mellesleg pedig így szokják meg azt, hogy nem csinálnak semmit, ami NEKIK PILLANATNYILAG NEM SZEREZ ÖRÖMET.

Szerelmi életüket tekintve: fűznek-fáznak. Előnyben természetesen dekoratív hölgyek (majd rájuk is szentelek egy postot a közeljövőben), olyanok, akik ütik a mércéjüket, ami gyanúm szerint a “tökéletes alak és csinos arc” állomásnál kifullad. Persze, mint mindig, most is szolgálhatok ellenpéldával, hiszen nem egy félistent láttam már olyan odaadóan futni a kiszemelt, esetleg már megszerzett lány után, hogy még az én higany-szívem is elkezd ide-oda lötyögni a mellkasomban, és egyszerűen kedvem volna kimenni. Kinyitni egy ajtót, és átlépni egy másik dimenzióba. Ott lehiggadni, és újra hinni: mindennek ellenére én is érek valamit.

Dicséretes, hogy fajon belül mérhetetlenül hűségesek, és tettre készek. Bármelyikük bajba kerül a bandából, észeveszetten sietnek a a többiek a segítségére, nem törődvén saját testi épségükkel. Magától értetődő természetességgel állnak ki egymásért, ez teszi őket egy kicsivel emberibbé.

Fontos nekik, hogy sok embert ismerjenek. Pontosabban mindenkit, aki számít egy városon belül. Hogy mi van az egyszerű halandókkal? Nos, felettük dögkeselyű módjára köröznek, hogy bármikor lecsaphassanak, ha a balga ember már nem tud ellenállni a kísértésnek, és úgy gondolja: lehet esélye, hogy közéjük tartozzon. Megbélyegzik azokat, akik nem olyanok, mint ők. Ergó: balfaszok.

Jellemükben rengeteg ellentétes tulajdonságot lehet felfedezni, és mikor már azt hiszem, hogy mégiscsak a negatívak vannak túlsúlyban, közvetve hallok egy általuk favorizált érdekes dalt, netán megnézek egy filmet, amit ők ajánltak, és újból úgy érzem: létezik még a tökéletesség csodája. Egy kicsit másként…

Morbidan bájos.

Tim Burton: The Melancholy Death of Oyster Boy and Other Stories. Avagy a Rímbörtön. Egytől- egyig meg nem értett kölykökről szóló kis versikék gyűjteménye. Bárgyú, butuska, mégis olyan bájos! Kezdett már elegem lenni abból, hogy a magyar fordítások (amik egyébként meglepően jók, sőt várakozáson felüliek) egyike sem lelhető fel a világhálón. Hiszen nap mint nap szükségem van a szövegekre, hogy alátámasszam, kiegészítsem a mondandómat velük, vagy csak hozzáfűzzem őket valamihez. Az persze evidens, hogy ilyen esetekben a kötetem valamelyik barátomnál leledzik éppen, tehát apránként majd megjelentetek itt egy-egy verset eredeti formájában, valamint magyar fordítással is.

Stick Boy and Match Girl in Love

Stick Boy liked Match Girl,
He liked her a lot.
He liked her cute figure,
he thought she was hot.

But could a flame ever burn
for a match and a stick?
It did quite literally;
he burned up quick.

A Pálcikasrác és a Gyufalány szerelme

Pácikasrác és Gyufalány;
a csávó imádta a bigét.
Hogy miért, nem talány,
hisz lángra lobbantotta szívét.

De gyufa és pálcika közt
örökké tarthat e varázs?
Jaj, forrófejű a nő; és a srácból
nem marad, csak parázs.

Dracula is sír.

Egy filmből ihletődtem:  Forgetting Sarah Marshall. Hogy hogyan is jutottam el a szakítás nehéségeiről szóló mozitól Draculáig? Nos, az egyik betétdal keltette föl a figyelmemet. Dracula’s Lament.

Na de elsőként tisztázzuk maga “Dracula” valóját. Elég dühítő, hogy külföldön mindenki a koporsóban fekvő, várárkos, vértől csillogó hegyesfogú féldenevérre gondol. Lili szerint egyenesen extázisba esnek a vendéglátó iparban dolgozók, ha meghallják: a turisták bizony Erdélyből jöttek, és nyomban elkezdenek a híres vérszopóról hadoválni.

Dracula tehát nem más, mint Vlad Ţepeş (Karóbahúzó Vlad) havasalföldi fejedelem, vagyis a jobb oldalon látható fickó. Igen, elég rusnya teremtés.

Nos, amint azt a neve is sugallhatja, öreg barátunk, Vlad kedvenc szórakozásai közé tartozott, hogy étkezés közben végignézte, miként húzzák karóba garmadával alattvalóit. Namármost: a XV. században a szadizmusnak ezen formája újszerűnek hatott, így történhetett meg, hogy a kegyetlen uralkodó “szokásai” apránként legendává nőtték ki magukat. Tehát deformálódtak , és végül az éles metszőfogú vámpírnál kötöttünk ki. Persze minderre jelentősen rásegített Bram Stoker regénye, a fantáziadús névvel ellátott Dracula.

Akkor most foglalkozzunk kicsit a fiktív személlyel. Ó, szegény Dracula! Miféle élete lehet? Miféle élete lehet olyasvalakinek, aki léte nagyrészét egy nyirkos koporsóban tölti “Transzilvánia” egyik eldugott kastélyában, aki csak táplálkozás céljából mehet emberek közelébe, akire csapatokban vadásznak fokhagymától bűzlő ezüsttőrös keresztények, aki magányosan él az idők végezetéig? Nem szeretheti szíve hölgyét, mégcsak a közelében sem lehet. Nem szerezhet barátokat. Sosem tudhatja meg, milyen az, mikor nem csak saját magára számíthat. Nem remélheti, hogy valaha jobbra fordul a sorsa, hisz ő is tudja:  senki sem közösködne önszántából egy vámpírral… egy szörnnyel.

Meghalni, meghalni, meghalni. Nem tud meghalni. Nem tud nem szenvedni.

Nem lehet minden szürke.

Mily kár lett volna ezt kihagyni.

Your rainbow is intensely shaded red, violet, and indigo.

 

 

 

 

 

 

 

What is says about you: You are a creative person. You appreciate energetic people. You get bored easily and want friends who will keep up with you. Friends count on you for being honest and insightful.

Find the colors of your rainbow at spacefem.com.

A blogomnak.

Miért nem érzek egy csipetnyi késztetést se arra, hogy írjak? Talán azért, mert a nyár megbénítja az agyamat. Napok óta itthon, csak a forró levegő, filmek garmadával, víz.

A probléma orvosolása végett találtam ki valami újat. Publikus leveleket írok majd különböző embertípusoknak, fogalmaknak, tárgyaknak. Légyen hát az első a blogomé.

Te drága, amibe írnék!

Egy jó ideje nem voltam alkalmas arra, hogy belédpötyögtessek bármit is. A kezdeti buzgó írogatás olyan gyorsan illant el, akár a nyár fogalmának szépsége. Kövezz meg érte, de jobban rühellem a meleg évszakot, mint bármikor! Meg persze a hideget is.(Szép ez az élet.)  Az utóbbi napokban, hetekben egyedül a passziánsz tudott nálam izgalmi állapotot elérni. Az “izgalmi állapot” alatt is inkább a dühöngést értem, ha nem sikerült győznöm. Igaz, újabban nem is nagyon fordul elő, hogy alulmaradok, hála annak a számtalan partinak, amit kínomban nyomtam le. Az időm többi részében vacak, nyálas filmeket bámultam. És mérhetetlenül sajnáltam magam. Ami azt illeti, még most is. De aztán, mit minden mást, a nyavalygást is meg lehet unni.

Az is eszembe jutott, hogy egyszerűen nem folytatlak. Minek nekem még ez a kényszer is? Minek erőltetném azt, ami egyszerűen nem az én asztalom? Minek is döbbenteném rá saját magam: nem tudod, hogy bármiben jó vagy-e? Újraolvastalak, gondolván: az érzés természete szerint, amit összességében ébresztesz bennem, fogok dönteni a sorsodról. Remek tervem eszközlése alatt eszembe jutott: nem azért kell írnom, mert jól tudok, hanem azért, hogy rájöjjek: mi vagyok. A kérdés tehát eldőlt.

Vakon híved,

rebi

Hogy milyen egyszerű!

Csodanyugalom.

Nyugalom és csoda. Éles kontrasztban állnak. Hisz a csoda, az szikrázik, csak úgy pattan, lángra lobban, elsöpör mindent, energikus. A nyugalom meg hát…nyugalom, harmónia, semmi szikra. Mégis van köztük egy kis hasonlóság: mindkettő valami földöntúlit hordoz magában. Hiszen nézzünk csak körül ebben a világban! Hol itt a csoda? Hol itt a nyugalom?

Sokszor csak úgy szeretnék elmenni innen. Eltűnni az örökös rohanástól, önsajnálattól és tehetetlenségtől terhes világból. El egy messzi-messzi erdő apró, csöndes tisztására. Aztán üvölteni! Mindegy, hogy mit, csak ordítani, sikítani, könnyezni az erőfeszítéstől, míg a hangom teljesen reszelőssé nem válik. Végül leülni a fűbe… és megnyugodni. Újból megnyitni az elmém, és felfrissült szellemmel, tiszta szemekkel végigtekinteni mindazon, aminek a része vagyok, amiben élek.  És látni! Látni a létezés szépségének immár sziporkázó csodáját! Látni a milliónyi hibát, gondot, de a szépet és jót is, ami emberivé teszi földünket.

A tökéletes rendszer, a tökéletes mű, amiben egyedül az ember tökéletlen tehát megnyugtató. Hanyatt feküdni a fűben, és bámulni az eget. Elgondolni: “Te jószagú ég! Lángoló gömbök vannak a fejünk felett!”  Szokatlanul tiszta levegőt inhalálni, hallani a neszeket. Rossz és jó, tökéletlen és tökéletes, gyűlölet és szeretet most egybeolvad. Egyik sincs a másik nélkül. Harmónia.

Annyira gyűlölöm a világot, hogy már szeretem…

Így költ.

A tesóm, Zsombi is olyan ember, aki tudna alkotni, akinek van némi érzéke a versíráshoz, sőt prózában is ügyes. Nem igazán foglalkozik ezzel, de olykor mégis kézbekap egy kis fecnit, és megtölti hangyapiszokhoz hasonló, pici kis betűivel.

Itt a legjobb:

Absinthe

Ködös az elme,
zavaros,sűrű,lassú
az alkohol verme,
mély, mámoros, hosszú!

Elmosódott arcok itt is, ott is.
Mit keresek még itt?
Gondolnom kéne a jövőmre is?
Mit keresek még itt?

Ah,de az illem köt,
Hiába a mámor.
Jöhet még egy kör
Keserűen édes kámfor!

Vígaszt a szellő ad,
a napsugár, a kék ég,
a kövek a földön ,a fenyőillat.
Várnod kell még.

És várok, csak várok
Jobb időkre,szép zöld mezőkre.
Bárgyún mosolygó lányok.
Előre iszom a medve bőrére.

De már minden hiába,
Lassan mindenki hallgat.
Még egy zöld cseppet a pohárba,
Aztán vége , vége van a dalnak.

Emberpárti lennék.

Kisfiúk és kislányok. Csajok és pasik. Férfiak és nők. Voltunk, vagyunk, leszünk is még egy darabig.

Ádámmal és Évával kezdődött. Így nemek közti szóváltások, harcok közben gyakran hallhatjuk az ő nevüket. A teremtéselmélet alapján a férfi vala előbb, a nő a második mindenben, ő kevésbé értékes. Kertbéli esetéből, és engedetlenségéből pedig bűnra való hajlamaira következtethetünk. A nők visszavágnak, mondván: nélkülük mit sem érnének  a férfiak, és nyilván vala oka annak, hogy ők is léteznek.

Örökös a vita: a nő vagy a férfi? Melyikük különb? Melyikük fontosabb? Melyikük uralkodik? Melyikük kezdeményez? Melyikük viszi le a szemetet?

Tény és való, a nők lelkében és elméjében felgyűlt a keserűség, amit évszázadokon át gyűjtögettek, pontosabban: amit kénytelenek voltak gyűjtögetni.  Így hát a XIX. század második felére kiteljesedett a nők egyenjogúságáért küzdő polgári mozgalom, a feminizmus. Az egyre gyorsabban demokratizálódó világban fenntarthatatlanná vált, hogy a nők még mindig nem rendelkeznek választójoggal. Ezért indult meg a XX. század első felében a szüfrazsett mozgalom, ami Angliában volt a legerősebb.

Az I. Világháború ideje alatt az angol gazdaságnak nagy szüksége volt a nők munkaerejére, ezért immár ők is dolgozhattak. A kormány rájött: a nők is rengeteg feladatot el tudnak végezni, amit azelőtt kizárólag férfiakra bíztak. A háború végetértével az asszonyok érthetően nem akarták visszakapni régi életüket. Sok hadiözvegy egyenesen a munkája megtartására kényszerült.

A háborúban való részvételükért a nők ugyan választójogot kaptak, de így is másodrendű állampolgárként éltek tovább: fizetéseik jelentőséen kisebbek voltak még az azonos munkakörben dolgozó férfiakéhoz képest is, sem a gazdasági, sem a politikai szférába nem jutottak be, még az oktatási rendszer is negatív diszkriminációban részesítette őket.

Így tehát a feminista a mozgalom a választójog kiterjesztése után is továbbélt, bár mind céljaiban, mint módszereiben sokat változott.

Sok emberrel elbeszélgettem erről. Sokan, sokféleképpen beszéltek a témáról, de mindegyikük állást foglalt végül: “hát igen, a férfiaknak sincs mindig igazuk, de azért én férfipárti vagyok”; “ok, elismerem, a nők is szennyek néha, de azért a férfiaknak nyomába sem érnek ilyen téren”; “igaz ugyan, hogy az eddig megismert értelmes emberek zöme lány volt, én azért mégis a férfiak pártján állok”. Bevallom, engem is inkább saját nememhez húz a szívem, de igyekszem nyitott szemmel járni, és realista módon megítélni mindazt, amit látok, és elítélni mindazt, ami koránt sem tetszik.

Platón arra kereste a választ, mi is a szerelem. Eközben foglalkozott a régi mítosszal, mely szerint egykor gömbemberek, vagyis kétfejű, négylábú, négykezű férfiak, nők, és hímnős hermafroditák népesítették be a földet. A gömbök olymértékben erősnek tartották magukat, hogy még az istenekkel is ujjat mertek húzni. Zeusz megharagudott rájuk, villámaival mindegyikőjüket kettévágta, és szétszórta őket a világban. Ezek az immár félemberek nem éltek boldogan párjuk nélkül. Életüket tehát arra tették fel, hogy megkeressék elveszett másik felüket: az egykor két férfirészből összetett elfelezett gömbemberek férfi párjukat keresték, ahogyan a nők is. Csak a volt hímnős lények keresték a másik nem társaságát.

Ha nem is hiszünk a mítoszban, metaforikusan sokak számára értelmet nyer, és megfogalmazódik a kérdés:  mit számítanak a nemek, mit számít a fölsőbbrendűség, ha egyszer úgysem tudunk egymás nélkül élni?