Lassacskán már nem tudom eldönteni, hogy hogyan is vagyok. Mert egyik pillanatban szállok a krisztálytiszta égen, ami akár az életemet is jelképezhetné, értek mindent és mindenkit, a szellemem olyan szabad mint a madár… aztán az a tollas kis szar jószerivel a képembe pottyant, és emlékeztet arra, hogy nem minden ennyire egyszerű, és hogy van éppen elég dolog, ami miatt aggódhatok.
Ez jellemző. Amint az életem egyik pontján kezd kissé helyrerázódni, egy másikon látványosan molekulákra foszlik szét minden. Vagy ha netán mégsem, akkor is garantált a lehangoló végeredmény, hiszen az ember bármilyen apró körömpiszokból – alig pár pillanatnyi ésszerű mérlegelés után- képes világvégét csinálni. A madár persze soha nem döglik meg…ő folyton visszatér.
Rájöttem viszont, hogy nem vagyok normális. A szó legszorosabb értelmében. Nem tudom, hogy miért nem vagyok képes olyan dolgokra, amikről biztosan tudom, boldoggá tennének. Például: egy kedves szóra a telefonban, mikor Zsolttal beszélek; egy jó kis kávézásra a Teinben örökös aggodalmaskodás nélkül, hogy megint nincs pénzem; vagy akár pezsdítő vitára. Semmi remény: az ajkaimat mintha összevarrták volna, és mintha nem volnék képes kimondani a szép, kedves, nőcis dolgokat, hiába is próbálkozom; az anyagi csőd egyre inkább elhatalmasodik, hiába próbálom figyelmen kívül hagyni: a budget elég nyomorékul áll; és ami az ésszerű érveket, penge nyelvet, és pörgő gondolatokat igénylő vitázást illeti… fáradt vagyok hozzá.
Pedig olykor, ha nem félnék ilyen veszettül mindentől, tudom: képes volnék élni. Normálisan – úgy értem.
Egyvalami azért mégiscsak jó ebben is. Annyian vannak, akik kitartanak mellettem, akik foglalkoznak velem akkor is, mikor már én sem látom értelmét, akiket motivál valami, hogy nap mint nap felhívjanak, felkeressenek, vígasztaljanak, hozzámszóljanak, megöleljenek, vagy leordítsák a fejem, ha újból úgy viselkedem, mintha megvesztem volna. Ők azok, akik az életemet alaptételként elfogadják abnormálisnak , és mégis fenemód próbálkoznak kihozni belőlem azt, amit a legtöbbre tartok: a maximumot. És a motivációjuk? Gondolom, a szeretet…
