Igen. Úgy tűnik a blogolás nálam afféle szeszély, ami nyaranta kerít hatalmába.
Talán azért, mert ilyenkor úgy érzem: semmit nem tudok csinálni, aminek bármi értelme volna. Persze, a blogolás értelme és hasznossága is relatív, viszont a passziánszozásnál mindenképp hasznosabb. Lili szerint. Talán azért, mert ő nem passziánszozik(?). Nem számít, a kettő nem zárja ki egymást.
Tanév közben akkor sem lettem volna képes a bloggal foglalkozni, ha egy álló napig püfölnek egy kertléccel. Nem, mert a változatosság kedvéért ilyenkor MÉG intenzívebben foglalkozom magammal. És mindenki mással. De főleg magammal. Reggel 5:45-kor fel, 10 perc öltözködés, ha valami nem stimmel, akkor 15, fog- és arcmosás újabb 10 perc, kiegészítők felaggatása, haj, indulás a suliba, rituálészerű rohadás ott egészen háromig, aztán haza, egy kis pihi, majd indulás fogorvoshoz/gitározni/zeneelméletre/vagy bárhová máshova, este haza, lecke, hisztériázás, végül ágy. Hétvégenként meg barátok. Ja, meg a porszívó, habár ő NEM a barátom!
Szóval minden napnak megvan a maga szertartásossága. Ez jó, legalább úgy érzem, mintha élnék. Most meg… Szeretnél élni is, meg blogolni is. És sajnos csak egyvalaki van, aki ezt garantálhatja jelen pillanatban. Ő is csupán egy fél országgal odébb.
És akkor valami, ami már egy hónapja- majdnem napi rendszerességgel- garantálja az azonnali szívszélhűdést, illetve adrenalinlöketet, mikor abban reménykedem, hogy végre meghallom a hangját, még ha egy fél országgal odébb is van. A csengőhangom:
Soha semmi nem lesz jó úgy, ahogy van. És soha nem lesz semmi egyszerre jó. Sikeresnek lenni és szeretve lenni két külön dolog. Képtelenség mindenre koncentrálni egyszerre. vannak időszakok, amikor el kell dönteni mi fontos NEKED-senki másnak. Neked. Neked mi a fontos – és csak arra koncentrálni.