Olyan sokan vannak, akik kiskori álmaikban még űrpilóták, balerinák, énekesnők, tűzoltók, vagy sajátos esetekben paradicsomárusok (?). Hogy hányukból válnak majd valóban a művészetek különböző ágazatainak jeles képviselői, vagy az igazság védelmezői, már egészen más kérdés. Mi több: ha a kisded álmok síkja, meg a későbbi kényszeredett választások síkja közt párhuzamot vonnánk, az olyan volna, mintha összehasonlítanánk az oroszpiacon kapható gumilepcsiket mondjuk egy hófehér Stuart Weitzman cipővel a Court kollekcióból.
Ksilányként először én is arról fantáziáltam, hogy hatalmas tömeg előtt éneklek. Az első sorokban már könnyeznek a gyönyörűségtől, hátrébb tombolnak, az erőfeszítéstől az arcom csinos kis grimaszba torzul, és úgy de úgy éneklek, ahogyan addig soha. Kipukkadt lufi. Ráébredtem: nyávogok.
Később aztán életeket mentettem volna. Sebészként. Szike a kézben, egy kis kaszabolás itt-ott, élet megmentve, elismerés, majd pénz… De a szép kilátások sem voltak elég ösztönzőek.
Igazság szerint, az én esetem még szerencsés is. Ugyan lemondtam azokról a dolgokról, amikről valaha úgy gondoltam: magasztosabb és szebb nem is létezik a földön, de legalább rájöttem arra, hogy mi az, ami igazán érdekel. Amiért igazán megéri akarni. Na de itt jön be a képbe egy lényeges különbség. Akarni valamit semmi. Megkapni meg…már kemény graham. Hiába akartam énekelni, hiába akartam életeket menteni, ha egyszerűen nem tettem érte semmit. Az emberek mindig csak akarnak, akarnak, akarnak. De a szóbanforgó grillezett galamb csak nem akar beröpülni. Vagy mégis (igen, persze most sem általánosíthatok, hiszen vannak olyan balfékok/gazdagok, akiknek úgy potyognak a lehetőségek az öleikbe, akár a cseresznyefavirág szirmai, ha fúj a szél). És ezek után mi a konklúzió? Hogy: “Jaj, hogy én semmit nem kapok meg, amit akarok! Jaj, hogy nekem miért nem jön össze semmi? Jaj, hogy most miért nem történhetett volna másképp?” Miért? Megmondom, hogy miért. MERT AZ ÉLETÜNKET MI MAGUNK IRÁNYÍTJUK. Passz. Ennyi. A sors többféle utat szab ki. Mi meg döntünk. Rálépünk egyre. Ha a választás nem volt annyira gyümölcsöző, rögtön a sorsot okoljuk, és nem magunkat, akik a döntést tulajdonképpen meghozták.
A részlet az új Disney- filmből van (ami végre a hagyományos kétdimenziós zsenialitások sorát bővíti; egyébként meg gyönyörű), a The Princess and the Frog-ból. A sztorit nem akarom körülhatárolni,mert annyira nem nagy dobás, viszont a filmet legalább egyszer látni kell a karakterek kidolgozása miatt.
Na mit is látunk? Lottie a hajnalcsillag alatt esdekel hisztérikusan a hercegért. Pár pillanat múlva az meg is jelenik. Emiatt a momentum miatt “haragszom” a filmre, hiszen a csillag-motívum majd végigkíséri az egészet. Mindenki happy, házas és gazdag. És ezt kinek köszönhetik? Nem, nem maguknak, ugyan! Hát a csillagnak! Elvégre, ha ők maguk nem tudják kézben tartani az életüket, mi más volna alkalmasabb erre, mint egy fényévekkel távolabb lévő gázgombóc?
A másik véglet sem jó, persze. Akik egy dologra teszik föl az életüket, és abba aztán teljesen belekeserednek. Erre is van olyan tessék-lássék példa a filmben.
Na tehát, ha a két ellentétes pólusból középarányost vonunk, akkor egyértelművé válik, hogy csak kicsit tudatosan kell kezelnünk magunkat, az életünket. Csak egy kicsit kell, hogy megstruktúráljuk magunkat.
Azokkal a példákkal egyet értek, amiket felsorakoztatsz. De te is tudod, hogy nem mi irányítjuk nagyon sok más szempontból. Ajaj, mennyire nem.
Épp azért van arra szükség, hogy AMIT viszont lehet tudatosan irányítani, azt kontrolláljuk.