Ksilányként először én is arról fantáziáltam, hogy hatalmas tömeg előtt éneklek. Az első sorokban már könnyeznek a gyönyörűségtől, hátrébb tombolnak, az erőfeszítéstől az arcom csinos kis grimaszba torzul, és úgy de úgy éneklek, ahogyan addig soha. Kipukkadt lufi. Ráébredtem: nyávogok.

Később aztán életeket mentettem volna. Sebészként. Szike a kézben, egy kis kaszabolás itt-ott, élet megmentve, elismerés, majd pénz… De a szép kilátások sem voltak elég ösztönzőek.

Igazság szerint, az én esetem még szerencsés is. Ugyan lemondtam azokról a dolgokról, amikről valaha úgy gondoltam: magasztosabb és szebb nem is létezik a földön, de legalább rájöttem arra, hogy mi az, ami igazán érdekel. Amiért igazán megéri akarni. Na de itt jön be a képbe egy lényeges különbség. Akarni valamit semmi. Megkapni meg…már kemény graham. Hiába akartam énekelni, hiába akartam életeket menteni, ha egyszerűen nem tettem érte semmit. Az emberek mindig csak akarnak, akarnak, akarnak. De a szóbanforgó grillezett galamb csak nem akar beröpülni. Vagy mégis (igen, persze most sem általánosíthatok, hiszen vannak olyan balfékok/gazdagok, akiknek úgy potyognak a lehetőségek az öleikbe, akár a cseresznyefavirág szirmai, ha fúj a szél). És ezek után mi a konklúzió? Hogy: “Jaj, hogy én semmit nem kapok meg, amit akarok! Jaj, hogy nekem miért nem jön össze semmi? Jaj, hogy most miért nem történhetett volna másképp?” Miért? Megmondom, hogy miért. MERT AZ ÉLETÜNKET MI MAGUNK IRÁNYÍTJUK. Passz. Ennyi. A sors többféle utat szab ki. Mi meg döntünk. Rálépünk egyre. Ha a választás nem volt annyira gyümölcsöző, rögtön a sorsot okoljuk, és nem magunkat, akik a döntést tulajdonképpen meghozták.

A részlet az új Disney- filmből van (ami végre a hagyományos kétdimenziós zsenialitások sorát bővíti; egyébként meg gyönyörű), a The Princess and the Frog-ból. A sztorit nem akarom körülhatárolni,mert annyira nem nagy dobás, viszont a filmet legalább egyszer látni kell a karakterek kidolgozása miatt.

Na mit is látunk? Lottie a hajnalcsillag alatt esdekel hisztérikusan a hercegért. Pár pillanat múlva az meg is jelenik. Emiatt a momentum miatt “haragszom” a filmre, hiszen a csillag-motívum majd végigkíséri az egészet. Mindenki happy, házas és gazdag. És ezt kinek köszönhetik? Nem, nem maguknak, ugyan! Hát a csillagnak! Elvégre, ha ők maguk nem tudják kézben tartani az életüket, mi más volna alkalmasabb erre, mint egy fényévekkel távolabb lévő gázgombóc?

A másik véglet sem jó, persze. Akik egy dologra teszik föl az életüket, és abba aztán teljesen belekeserednek. Erre is van olyan tessék-lássék példa a filmben.

Na tehát, ha a két ellentétes pólusból középarányost vonunk, akkor egyértelművé válik, hogy csak kicsit tudatosan kell kezelnünk magunkat, az életünket. Csak egy kicsit kell, hogy megstruktúráljuk magunkat.

Shangri-La

Szerte az egész világon hatalmas megdöbbenést váltott ki a felfedezés: Shangri-La, Atlantisz keleti változata, a gazdagság mesebeli szigete igenis létezik!
A híres Dr. Dzséjmsz Hiltön, magyar származású természettudós, pár éve megpedzette annak lehetőségét, hogy a legendás város talán nem is pusztán dajkamese, akkor a világ felháborodással állította:“A vén gyogyósnak az elmeosztályon volna a helye!” Ezzel mit sem törődve, a professzor 2009 novemberében pár segítőtársával -névszerint: Blegin Blog ranran törzsfőnök,  Házi Gergely orvos-asztronómus-médium, valamint Heinrich Schliemann térképész-halandzsaszakértő-  együtt kutatóexpedíciót is szervezett az ázsiai Kunlun hegységbe. Hollétükről a világ semmit nem tudott egészen a múlt hétig, mikor is egy vakációzó kínai család rátalált Dr. Hiltönre a hegység észak-keleti részén, aki -elmondásuk szerint- tülszoknyában hullahoppozott, Elton John “The Trail We Blaze” című dalát énekelve.
A doktor pár nap pihenés után beszámolt felfedezéséről: Shangri-La, a Kunlun egyik hegyközi völgyében terül el teljes valójában. Lélegzetelállító élővilágával, különösen gazdag termőföldjével, a fejlett kultúrájú, civilizált őslakosokkal, valamint a hegyekben fölhalmozott nem csekély mértékű aranykészleteivel méltán kiérdemli a “Századunk Legnagyobb Felfedezése” titulust.

Mindazonáltal, szerte a földön nem ez váltotta ki a legnagyobb izgalmat, hanem a tény, hogy Shangri-La legendája igaznak bizonyult: az ottani férfiak csakugyan tökéletesek.
A legtöbb kontinensen leírhatatlan a fejetlenség: minden nő, 12-85 évesig, hisztérikusan próbál átszökni, illetve elsőként átjutni az államhatárokon, hogy mihamarabb Ázsiába érhessen. Barack Obama, az Amerikai Egyesült Államok elnöke, így nyilatkozott: “Semmi ok a pánikra. Ha beigazolódik gyanúm, mely szerint a dolog hátterében egy számunkra eddig ismeretlen, és veszélyes terrorista szervezet áll, Amerika nem fog késlekedni, és azonnal…” Az elnök mondandójában csak idáig jutott, hiszen kénytelen volt a magánhelikopterükön távozó felesége és két lánya után iramodni.

Ez jellemző. Amint az életem egyik pontján kezd kissé helyrerázódni, egy másikon látványosan molekulákra foszlik szét minden. Vagy ha netán mégsem, akkor is garantált a lehangoló végeredmény, hiszen az ember bármilyen apró körömpiszokból – alig pár pillanatnyi ésszerű mérlegelés után- képes világvégét csinálni. A madár persze soha nem döglik meg…ő folyton visszatér.

Rájöttem viszont, hogy nem vagyok normális. A szó legszorosabb értelmében. Nem tudom, hogy miért nem vagyok képes olyan dolgokra, amikről biztosan tudom, boldoggá tennének. Például: egy kedves szóra a telefonban, mikor Zsolttal beszélek; egy jó kis kávézásra a Teinben örökös aggodalmaskodás nélkül, hogy megint nincs pénzem;  vagy akár pezsdítő vitára. Semmi remény: az ajkaimat mintha összevarrták volna, és mintha nem volnék képes kimondani a szép, kedves, nőcis dolgokat, hiába is próbálkozom; az anyagi csőd egyre inkább elhatalmasodik, hiába próbálom figyelmen kívül hagyni: a budget elég nyomorékul áll; és ami az ésszerű érveket, penge nyelvet, és pörgő gondolatokat igénylő vitázást illeti… fáradt vagyok hozzá.

Pedig olykor, ha nem félnék ilyen veszettül mindentől, tudom: képes volnék élni. Normálisan – úgy értem.

Egyvalami azért mégiscsak jó ebben is. Annyian vannak, akik kitartanak mellettem, akik foglalkoznak velem akkor is, mikor már én sem látom értelmét, akiket motivál valami, hogy nap mint nap felhívjanak, felkeressenek, vígasztaljanak, hozzámszóljanak, megöleljenek, vagy leordítsák a fejem, ha újból úgy viselkedem, mintha megvesztem volna. Ők azok, akik az életemet alaptételként elfogadják abnormálisnak , és mégis fenemód próbálkoznak kihozni belőlem azt, amit a legtöbbre tartok: a maximumot. És a motivációjuk? Gondolom, a szeretet…

Talán azért, mert ilyenkor úgy érzem: semmit nem tudok csinálni, aminek bármi értelme volna. Persze, a blogolás értelme és hasznossága is relatív, viszont a passziánszozásnál mindenképp hasznosabb. Lili szerint. Talán azért, mert ő nem passziánszozik(?). Nem számít, a kettő nem zárja ki egymást.

Tanév közben akkor sem lettem volna képes a bloggal foglalkozni, ha egy álló napig püfölnek egy kertléccel. Nem, mert a változatosság kedvéért ilyenkor MÉG intenzívebben foglalkozom magammal. És mindenki mással. De főleg magammal. Reggel 5:45-kor fel, 10 perc öltözködés, ha valami nem stimmel, akkor 15, fog- és arcmosás újabb 10 perc, kiegészítők felaggatása, haj, indulás a suliba, rituálészerű rohadás ott egészen háromig, aztán haza, egy kis pihi, majd indulás fogorvoshoz/gitározni/zeneelméletre/vagy bárhová máshova, este haza, lecke, hisztériázás, végül ágy. Hétvégenként meg barátok. Ja, meg a porszívó, habár ő NEM a barátom!

Szóval minden napnak megvan a maga szertartásossága. Ez jó, legalább úgy érzem, mintha élnék. Most meg… Szeretnél élni is, meg blogolni is. És sajnos csak egyvalaki van, aki ezt garantálhatja jelen pillanatban. Ő is csupán egy fél országgal odébb.

És akkor valami, ami már egy hónapja- majdnem napi rendszerességgel- garantálja az azonnali szívszélhűdést, illetve adrenalinlöketet, mikor abban reménykedem, hogy végre meghallom a hangját, még ha egy fél országgal odébb is van. A csengőhangom:

Íme:

Nyilvánvaló, hogy első ízben a rabjává váltam. Fénnyel írni, rajzolni! Csodálatos. Mint minden, ami fénylik. Például a fémek.

Tehát el is határoztam, hogy kitanulom a fényírás minden csinját-bínját. Ehhez persze szükséges, hogy először a fényképezés terén szerezzek némi tárgyi tudást, és gyakorlatot. Ami nem lesz könnyű, hiszen jelen pillanatban nem áll rendelkezésemre egyetlen igazán igényes fényképezőgép sem. Viszont Zsombival eldöntöttük, hogy karácsonykor megajándékozzuk magunkat egy igazán professzionális géppel, így addig marad időm a  dolog elméleti részével foglalkozni.

Mindenek előtt szeretnék kitanulmányozni egy könyvet a fotózás fortélyairól, ami még a digitális korszak előtt íródott. Igaz ugyan, hogy a könyvnek valószínűleg több mint fele elavult információkat fog tartalmazni, de szinte biztos vagyok benne, hogy találok örökérvényű adatokat is. Ez után meg persze jöhetnek a modern művek.

A világháló meglehetősen csekély infóval kecsegtet magáról a fényírásról. Azt meg kötve hiszem, hogy kizárólag erről a témáról írtak volna már könyvet. Így hát majd különböző fórumokon keresgélek, hátha kapcsolatba is tudok lépni valakivel, aki már kísérletezett hasonlóval, netán már gyakorlott light writer is.

A kölni Lichtfactor művészeti egyesület profi módon űzi a fénnyel való játékot.

Behance Networkos portfóliójukon elmesélik, hogyan csinálják:

Az alapok:
A legjobb eredmény eléréséhez szükséged van egy állványra. Az expozíciós idő legyen 10-30sec vagy hosszabb, ha szükséges. Állj meg a kamerával szemben, és rajzolj. Hogy elkerüld a kiégést, használj ISO 100at és minél szűkebb blendét. Ha még így is kiég a kép, használj nd-filtert. Mindig jó dolog belevonni a környezetet is a fényalkotásba.

Elemlámpákat, biciklilámpákat és villogó LEDeket használunk többnyire. mivel mindegyik elemmel működik, így elég mobilak tudunk lenni. Szép dolgokat lehet alkotni fáklya és tüzijáték használatával is.

Három különböző fényt használunk:
Xenon: meleg, arany színű fény
LED: vékony, precíz vonal
Hideg katód: vastag vonal

A legjobb eredményt kísérletezéssel éred el, használj filtereket és mindent, ami fényt formál vagy visszaveri azt.

3. A FENEGYEREKEK

Ami azt illeti, rövidke és törékeny lábakon álló életem során sosem értettem meg igazán őket. Talán azért, mert soha még csak esélyem sem volt, hogy egy kicsit is közelférkőzzem hozzájuk.A Megfigyelő pedig sajnos néha hiába figyel, nem lát a dolgok mögé.

Kik lennének A Gáska tagjai? Szépfiúk, akikről kislányok álmodoznak? Akik egytől-egyik húszéves “érett” nőkkel veszítik el a szüzességüket 15 évesen? Akik lelkei kicsiny városunknak, és egy átlagos estén a legigényesebb bárokban fellelhetőek?  Kétségtelenül a felsoroltak közül mindenik jellemző rájuk, viszont a helyzetet az teszi elkeserítővé a magamfajták számára, hogy tudjuk: még ennél sokkal többek!

Egy kis közvéleménykutatást végeztem a világhálón, hogy biztos legyek benne: megfigyelőként mégsem vallottam akkora kudarcot. Ahogy számítottam rá, hivatalos adatok jószerével tanúskodnak arról: alanyaink agykapacitásuknak jórészét kihasználták…annak idején. Matek-, fizika-, és angolversenyek eredményei világosan mutatják, hogy a fenegyerekek zömében eszes kölykök. Itt felmerülhet a kérdés, jogosan: hogyan lehet az, hogy van, akinek mindenből kijutott? Nemcsak befolyásosak, jóképűek , erős kisugárzásúak, de még intelligensek is? Na nem. Nem.

Lehet, hogy ők is épp olyan nyomorultak, mint bármelyikünk, csak egy kicsit másként?

Az éjszakai élet beszippantja őket, jó esetben kilencediktől már magasról pottyantanak a tanulmányaikra. Hobbit keresnek, és találnak maguknak, többnyire sportokat. Ambícióziusabbak kreatív elfoglaltságot, mint mondjuk a fotózás, rajzolás, netán hangszertanulás. Esetleg egy-két “beléjük égett”  tantárgy címszó alatt lévő mániájukat is megtartják, amikre még a fogékony korszakukban tettek szert. Ilyenek például a nyelvek: ha egyszer már a fejedben nyüzsögnek a kifejezések, különböző szófordulatok, képtelen vagy kiverni őket onnan.

Fenegyerek lévén mindent kipróbálnak. Alkoholizálnak, és füveznek. A kíváncsiságból szenvedély születik, így válnak függőkké, ugyanakkor kiszámíthatatlanná. Nem mellesleg pedig így szokják meg azt, hogy nem csinálnak semmit, ami NEKIK PILLANATNYILAG NEM SZEREZ ÖRÖMET.

Szerelmi életüket tekintve: fűznek-fáznak. Előnyben természetesen dekoratív hölgyek (majd rájuk is szentelek egy postot a közeljövőben), olyanok, akik ütik a mércéjüket, ami gyanúm szerint a “tökéletes alak és csinos arc” állomásnál kifullad. Persze, mint mindig, most is szolgálhatok ellenpéldával, hiszen nem egy félistent láttam már olyan odaadóan futni a kiszemelt, esetleg már megszerzett lány után, hogy még az én higany-szívem is elkezd ide-oda lötyögni a mellkasomban, és egyszerűen kedvem volna kimenni. Kinyitni egy ajtót, és átlépni egy másik dimenzióba. Ott lehiggadni, és újra hinni: mindennek ellenére én is érek valamit.

Dicséretes, hogy fajon belül mérhetetlenül hűségesek, és tettre készek. Bármelyikük bajba kerül a bandából, észeveszetten sietnek a a többiek a segítségére, nem törődvén saját testi épségükkel. Magától értetődő természetességgel állnak ki egymásért, ez teszi őket egy kicsivel emberibbé.

Fontos nekik, hogy sok embert ismerjenek. Pontosabban mindenkit, aki számít egy városon belül. Hogy mi van az egyszerű halandókkal? Nos, felettük dögkeselyű módjára köröznek, hogy bármikor lecsaphassanak, ha a balga ember már nem tud ellenállni a kísértésnek, és úgy gondolja: lehet esélye, hogy közéjük tartozzon. Megbélyegzik azokat, akik nem olyanok, mint ők. Ergó: balfaszok.

Jellemükben rengeteg ellentétes tulajdonságot lehet felfedezni, és mikor már azt hiszem, hogy mégiscsak a negatívak vannak túlsúlyban, közvetve hallok egy általuk favorizált érdekes dalt, netán megnézek egy filmet, amit ők ajánltak, és újból úgy érzem: létezik még a tökéletesség csodája. Egy kicsit másként…

Stick Boy and Match Girl in Love

Stick Boy liked Match Girl,
He liked her a lot.
He liked her cute figure,
he thought she was hot.

But could a flame ever burn
for a match and a stick?
It did quite literally;
he burned up quick.

A Pálcikasrác és a Gyufalány szerelme

Pácikasrác és Gyufalány;
a csávó imádta a bigét.
Hogy miért, nem talány,
hisz lángra lobbantotta szívét.

De gyufa és pálcika közt
örökké tarthat e varázs?
Jaj, forrófejű a nő; és a srácból
nem marad, csak parázs.

Na de elsőként tisztázzuk maga “Dracula” valóját. Elég dühítő, hogy külföldön mindenki a koporsóban fekvő, várárkos, vértől csillogó hegyesfogú féldenevérre gondol. Lili szerint egyenesen extázisba esnek a vendéglátó iparban dolgozók, ha meghallják: a turisták bizony Erdélyből jöttek, és nyomban elkezdenek a híres vérszopóról hadoválni.

Dracula tehát nem más, mint Vlad Ţepeş (Karóbahúzó Vlad) havasalföldi fejedelem, vagyis a jobb oldalon látható fickó. Igen, elég rusnya teremtés.

Nos, amint azt a neve is sugallhatja, öreg barátunk, Vlad kedvenc szórakozásai közé tartozott, hogy étkezés közben végignézte, miként húzzák karóba garmadával alattvalóit. Namármost: a XV. században a szadizmusnak ezen formája újszerűnek hatott, így történhetett meg, hogy a kegyetlen uralkodó “szokásai” apránként legendává nőtték ki magukat. Tehát deformálódtak , és végül az éles metszőfogú vámpírnál kötöttünk ki. Persze minderre jelentősen rásegített Bram Stoker regénye, a fantáziadús névvel ellátott Dracula.

Akkor most foglalkozzunk kicsit a fiktív személlyel. Ó, szegény Dracula! Miféle élete lehet? Miféle élete lehet olyasvalakinek, aki léte nagyrészét egy nyirkos koporsóban tölti “Transzilvánia” egyik eldugott kastélyában, aki csak táplálkozás céljából mehet emberek közelébe, akire csapatokban vadásznak fokhagymától bűzlő ezüsttőrös keresztények, aki magányosan él az idők végezetéig? Nem szeretheti szíve hölgyét, mégcsak a közelében sem lehet. Nem szerezhet barátokat. Sosem tudhatja meg, milyen az, mikor nem csak saját magára számíthat. Nem remélheti, hogy valaha jobbra fordul a sorsa, hisz ő is tudja:  senki sem közösködne önszántából egy vámpírral… egy szörnnyel.

Meghalni, meghalni, meghalni. Nem tud meghalni. Nem tud nem szenvedni.